Egy utószilveszteri bulin, ahol alig ismersz valakit, egyszercsak elhangzik a kérdés:
– Hogy megy a buziblogod?
Mindenki elcsendesedik, az egész társaság feléd fordul – ki döbbenten, ki undorodva –, te pedig köpni-nyelni nem tudsz. Gyorsan átgondolod, mi lenne a diplomatikus válasz, aztán úgy döntesz, nem fogsz meghunyászkodni azért, mert csinálsz valamit, amiben elég sikeres vagy, és kihúzod magad.
– Köszönöm kérdésed, remekül megy! Már több mint százötvenezer megtekintés van rajta, de közben belefogtam egy másik történetbe is, ami még az előzőnél is nagyobb siker.
Ismét sűrű csönd, mindenki emésztgeti az elhangzottakat, mire valaki végre erőt gyűjt, hogy meg merje kérdezni:
– Mi az, hogy buziblog?!
Szépen, cizelláltan körülírod, hogy erotikus melegblogot írsz, mire azonnal kirobban a vita, hogy ki az a beteg ember, aki ilyesmit olvas. Még mindig higgadtan elmeséled, hogy nagyon sokan, elsősorban nők, akik belefáradtak az egy kaptafára készült hetero történetekbe, sőt, még azt is elárulod, hogy nagyon sok a fiatal olvasód, mire szinte egybehangzóan állítják, hogy te vagy az ifjúság megrontója, és miattad lesznek a fiatal lányokból meleg férfiak.
Hagyod, hogy kellőképpen belelovalják magukat a témába, hallgatod, hogy felnőtt emberek mennyire elvakultan nyilatkoznak egy témáról, amiről eddig nem is hallottak, és azt kérdezed magadtól: „Mit keresek én itt?!”.
Halkan kisurransz, hogy elszívj egy cigit a teraszon, és kiderül, hogy nem vagy egyedül. A szoba másik sarkában, ugyanilyen elveszetten és kívülállóként üldögélő fiatal srác az, aki egész este nem szólt egy szót sem, csak az előző vitában hallottad a hangját, mikor azt mondta: „Ti vagytok a generációtok szégyene.”
És elkezdődik egy beszélgetés, ami végre nem arról szól, hogyan ítéljünk meg idegeneket, hogyan legyünk sikeres megmondóemberek, hanem az emberi kíváncsiság és nyitottság szellemében épül fel.
Mire beleélnéd magad, hogy van valaki, akivel szívesen beszélgetsz, már el is tűnik, és egy órán át azon agyalsz, vajon csak alkottál-e magadnak egy képzeletbeli barátot, ahogy a gyerekek szokták, ha nem találnak kapaszkodót a valóéletben.
Aztán, a következő ciginél ismét előkerül – még mindig nem tudod, csak a képzeleted szüleménye-e –, és azt mondja: – Beleolvastam… Szerintem adjuk ki könyvben!