Egy új kaland

BeccapriorEgyébLeave a Comment

Kiadják a könyvedet. Még fel sem fogtad, máris szembesülnöd kell a hazai hozzáállással. Erotikus? Szuper! Meleg??? Szó sem lehet róla!
És itt kezdődik a tortúra. Rájössz, hogy nem sok esélyed van bárhol is megmutatni a művedet. A sajtó egyöntetűen elutasít (Azt a pár lánglelkűt Isten éltesse, aki mégis bevállalta!! ), és nincs olyan fórum, ahol sikeresen propagálhatnád. Nos, akkor hol népszerűsítsük?
És akkor jön a kreatív sajtós, aki kitalálja, hogy ha meleg, akkor próbáljuk eladni a melegeknek. Hol vannak ők? Nos, legnagyobb sűrűségben a melegbulikon, úgyhogy menjünk el oda, és ott mutassuk be nekik. Te pedig, mintha amputálták volna az agyadat, belemész a dologba. Leszervezitek az egészet, kivonultok a Bálnába. Nagyon kezdő vagy, fogalmad sincs, mit, hogyan csinálj, ezért három zsák könyvvel és a barátoddal beveted magad a dolgok sűrűjébe. Már a biztonsági őrnél elakadsz, aki ferde szemmel néz rád, mikor közlöd, hogy te könyvet árulni jöttél. „Könyvet? Itt? A buziknak?” – kérdezi, a szemöldökét a homloka közepén túráztatva. Bólogatsz lelkesen, mire a szemeiben szánalommal bekísér az amúgy színvonalasnak látszó, még tök üres szórakozóhelyre.
A szervezők is lelkesek, azt mondják, áruljuk a könyvet a belépővel együtt, kedvezményesen, mert akkor biztosan viszik majd, mint a cukrot…(Ezen felbuzdulva kiküldöd a kísérődet, hogy gyorsan hozzon még be két telepakolt IKEÁS zsákkal, mert így nem lesz elég.)
Befészkeled magad a neked kialakított sarokba, bedugod a magaddal hozott kislámpát – hogy ne a sötétben kuksolj –, és szépen elrendezed a könyveket.
Aztán vársz…
Telik az idő, egyre többen lézengenek a teremben, de azt veszed észre, hogy senki, még csak rád nézni sem mer, nehogy leszólítsd.
Mire megtelik a terem, az emberek inkább egymás lábfején állva rázzák magukat, csak nehogy belépjenek a képzeletbeli körbe, ami nagyjából másfél méteres, és te ülsz a közepén. Olyasmi lehet az elgondolás, hogy aki véletlenül beletántorodik, az vagy elkapja a leprát, vagy legjobb esetben is könyvet kell vennie…
Rájössz, hogy ez nem a te estéd, mikor egy szimpatikus, szemüveges fiú ül le melléd, és komolyan érdeklődik a könyved iránt. Végre embernek érzed magad, izgatottan válaszolgatsz a kérdésekre, és kezded kihúzni magad – mert eddig szerettél volna beleolvadni a kanapéba, és már a lámpát is leoltottad, hogy ne legyen megvilágítva a szégyened –, majd amikor oda kerül a sor, közli, hogy ő nagyon szívesen elolvasná, de nincs egy vasa sem.
Mit tesz ilyenkor egy kezdő író? Nos, nem kell sokat agyalni, természetesen megajándékozza az egyetlen embert, aki legalább arra méltatta, hogy szóba álljon vele, aztán visszasüpped az önsajnálatba és roppant kellemetlenül érzi magát.
De most jön az i-re a pont. Hajnaltájban, mikor már kezdenél ellazulni a tücc-tücc zene és az emberi testek hullámzó mozgásának hatására, odalép egy fiatalember, kezében egy borospohárral, és szemmel láthatóan illuminált állapotban lehuppan előtted az asztalra. Kapkodod a könyveidet, nehogy vörösborral szentelje fel őket, és nagy szemekkel várod, hogy mit szeretne – ilyenkor már eszedbe sem jut, hogy esetleg vásárolni –, mikor összehúzott szemöldökkel megkérdezi:
– Ti komolyan könyvet akartatok eladni? !?!
Mikor halványan bólintasz, kitör belőle a gurgulázó nevetés, már a térdét csapkodja, aztán levágja a poharat az asztalra, széttárja a kezét, és kérdőn néz rád.
– Itt?! – teszi fel a jogos kérdést, mire azonnal felpattansz, a barátoddal gyorsan összeszedegeted a szétpakolt könyveidet, és elindulsz a zsúfolt teremben a kijárat felé. A tömeg úgy válik szét előtted, mint Mózes előtt a Vörös-tenger, és úgy érzed, nem lehet ennél kellemetlenebb a szituáció, amikor rájössz, hogy az ajtónál is van még két stósz a könyvedből, amiből láthatóan szintén nem fogyott semmi.

Mire nagy nehezen kicipeltük a zsákokat, és végre fellélegeztünk a rakparton, úgy pukkadt ki belőlünk a röhögés, hogy negyed óráig a földön fetrengve próbáltunk magunkhoz térni, de valójában csak órák múlva sikerült.
Egyet sem adtunk el, elajándékoztunk hármat, viszont ezt az élményt soha nem felejtjük el.
És örök rejtély marad, hogy képzeltük ezt az egészet … 🙂