Volt egyszer egy Könyvfesztivál… 1. rész

BeccapriorEgyéb1 Comment

Egy normális kiadó már decemberben lefoglalja a helyét a következőéves könyves rendezvényeken, de mi soha nem voltunk normálisak… Április hatodikán kezdtünk vakarózni, hogy ki kellene menni a Könyvfesztre. Az égiek is minket támogattak, na meg a kedves és szolgálatkész Szabó Eszter, aki szokatlanul nyitottan és segítőkészen állt ahhoz, hogy három melegpornóval szeretnénk kitelepülni. Mondta, hogy a helyek már le vannak foglalva, de keres nekünk egy kis zugot. Hihetetlenül boldogok voltunk, ameddig rá nem jöttünk, hogy a három könyvből egy, az utolsó darabig elfogyott, az új pedig még nyomdába sem került.
Őrült napok következtek. Mindenki javított éjszakába menően, egész hétvégén, a tördelőnk és a képszerkesztőnk szerintem nem is aludt, hogy hétfőn reggel azzal sokkolhassuk a nyomdát, hogy következő csütörtökre készen kellene lennie a két könyvnek.
A Korrekt nyomdának azonban nincs lehetetlen (ez itt a reklám helye!!). Ugyan, A tanítvány kettő utánnyomása csak csütörtök reggelre lett kész, de a fesztivál csak délben nyitott, úgyhogy az utolsó pillanatban még kiért a szállítmány.

És ott voltunk!!!
Életünk első Könyvfesztiválja, a standunk, a rengeteg könyv, a nagy lelkesedés. Villámgyorsan kipakoltunk, rendezgettük a polcokat, és épp azt szerettük volna kiírni a Stockholm-szindróma borítókkal teleragasztott pultunkra, hogy „MÉG MELEG” – hisz aznap jelent meg és a témához is pont passzolt volna -, mikor felpillantva realizáltuk, hogy a Gyerekbirodalom közepén vagyunk.
Ettől a másodperctől kezdve fél órán át sírva röhögtünk, és képtelenek voltunk moderálni magunkat.
Egymásra licitáltunk, hogy mivel lehetne ezt űberelni, de csak két dolog maradt fenn a rostán:
– Disznóvágás a vegafesztiválon
– Válóperes ügyvéd az esküvő-kiállításon

Ezek után hivatalosan is megnyitottunk, és a mellettünk lévő bejáraton özönleni kezdtek a látogatók… Csak az volt a baj, hogy egyikük sem érte fel az asztalt. Óvodáscsoportok, lufit és kismotort cipelő szülők, rövidlátó nagymamák vettek minket körül (ez utóbbit azért tartom fontosnak megjegyezni, mert ők voltak az egyetlenek, akik nevetgélve jöttek a közelünkbe, és csak akkor fagyott le a mosoly az arcukról, mikor rájöttek, hogy mit árulunk).
A lassan hömpölygő áradatból kivált egy hölgy, és gyors léptekkel közeledett hozzánk. Hátrapillantgatva ellenőrizte, hogy látja-e valaki, és halkan odasúgta, hogy „Mindegyikből egyet!”, majd várta a gyors kiszolgálást. Nos, azt hiszem, csalódnia kellett. Ránk tört a harci izgalom, és négyen, négyfelé kapkodtunk. Be akartuk csomagolni a könyveket – bár mondta szegény, hogy van nála szatyor, majd könyvjelzőkkel halmoztuk el – amit persze nem találtunk meg azonnal –, és mikor azt hitte, elszabadulhat, feltettem a kérdést:
– Dedikálást nem szeretne?
Úgy nézett rám szegény, mintha űrlény lennék, és egy pillanatra megállt az idő, de végül elmosolyodott, lekönyökölt a pultra, és egy lemondó sóhaj kíséretében megadóan azt válaszolta:
– Dehogynem!
(Mindenkinek megvan az Igazából szerelem című filmben Mr Bean, ahogy a sutyiban vásárolt nyakláncot akkurátusan csomagolja, miközben a kikapós férj totálisan leizzad, mert a felesége bármelyik pillanatban rajtakaphatja, hogy a kiszemeltjének vesz ékszert, ugye? Nos, mi ezt négyen adtuk elő, legalább akkora átéléssel. )
Mikor elment, újabb egyórás röhögőgörcs a saját szerencsétlenkedésünk miatt, és akkor még csak az első vevőt abszolváltuk 🙂